A házasság hetét mára 4 kontinens 21 országában ünneplik.
Az Angliából indult kezdeményezés alkalmából, amely Valentin-nap környékén minden évben a házasság és a család fontosságára igyekszik felhívni a figyelmet, Magyarországon tizenötödik alkalommal rendezik meg az egy hetes programsorozatot a keresztény egyházak és civil szervezetek széles körű összefogásával.
A programsorozat keretében csapatunk tagja, Dr. Sinkó Melinda is interaktív beszélgetői kört tart Február 16-án "Házaspárból család lesz" címen a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Művelődési Központban: https://www.facebook.com/moramuvhaz/photos/a.1712449635652477/3226855797545179/
További informácó az idei programokról itt olvasható:
A programsorozat idei mottója: „Maradjunk együtt!”
De vajon hogyan?
Erről szeretnék most néhány saját gondolatot megosztani olvasóinkkal.
Biztosan többen hallottunk már arról, hogy a házasságot gyakran négylábú asztalhoz hasonlítják, amelyben ha a négy láb közül valamelyikkel baj van, az asztal nem lesz stabil, billegni kezd. Ha kettő, vagy több lába sérült, az asztal feborul, a kapcsolat nem tud megállni, fennmaradni.
A négy láb:
1. hasonló életstílus
2. szeretet
3. szex
4. a házasság gazdasági kapcsolat is (és a nyomor megöli a szerelmet)
Ezek a gondolatok eredetileg Füst Milántól származnak, és bár van bennük igazság, mégis a klienseimmel való munkám, a tanulmányaim, és közel 20 év házasság megtapasztalása után én nem lennék ennyire szigorú.
Ha pusztán arra volnánk kíváncsiak, mi történik vajon, hogyha csak egy lábon áll az a kapcsolat, de az a láb nagyon erős, és számunkra a legfontosabb, arra leegyszerűsítve azt a választ adnám, hogy rövidtávon bármelyik lábon megállhat az az asztal, de hosszútávon véleményem szerint a szeretet az, ami össze tudja tartani.
A kognitív irányzat úgy tartja, hogy nem maga a helyzet az, ami a szenvedést okozza, sokkal inkább az, ahogyan az adott helyzetről vélekedünk.
Ha például én úgy gondolom, hogy számomra egetverően fontos, hogy a párom is ugyanúgy szeressen síelni, és a hegyeket imádja, pont úgy, ahogyan én, miközben ő nem ilyen és másfajta kikapcsolódásra vágyik, és én emiatt esetleg lenézem őt, és/vagy úgy gondolom, figyelmen kívül hagyhatom az ő igényeit, akkor bizony kihúztam egy lábat, és sanszos, hogy az asztal bizony felborul. De ha azt gondolom, hogy nem baj, hogy ő nem síel, attól még jól érezhetjük magunkat együtt a hegyekben, vagy akár külön-külön is 1 hétig, és attól még ugyanúgy szeretem őt és elfogadom, hogy más tevékenységeket kedvel, ill. kölcsönösen tiszteletben tudjuk tartani a másik igényeit és szokásait, akkor nem fog felborulni az az asztal.
Ha hirtelen kevesebb lesz a közös jövedelmünk, vagy a párom alapból kevesebb pénzt tesz le az asztalra, mint én, és én úgy gondolom, hogy ez borzalmas, kibírhatatlan, tarthatatlan, vagy hogy ez így nem fair, akkor kihúztam a lábat, és az asztal felborul. De ha úgy vélekedek, hogy lesz ez még jobb is, együtt megoldjuk, túljutunk ezen is, most kicsit vissza kell vennünk és addig nyújtózkodnunk, ameddig a takarónk ér, vagy hogy bizony ő nem keres annyit, mint én, de cserébe mos, főz, mosogat, takarít és gyereket nevel, akkor máris megáll és fennmarad a stabil kapcsolat.
Az, hogy vágyom-e a páromra, érzésem szerint valahol szintén fejben dől el. Tudok-e úgy gondolni rá, mint arra a férfira/nőre akire vágyom most is, úgy, mint régen. Akarom-e látni benne azt a nőt/férfit, akihez valaha szenvedélyesen vonzódtam és akiért úgy oda voltam? Hiszen ha a vonzalom, a kémiai megvolt, nem tűnhet el nyomtalanul, főleg ha teszünk érte, hogy a láng fennmaradhasson. Vagy inkább arra koncentrálok, hogy mit nem szeretek benne? És, hogy ki másnak van/lenne jobb teste? Akkor bizony az asztalunk felborul.
Az alappillér véleményem szerint a szeretet, amelyre az összes többi láb stabilitása épülhet. Ha az nincs meg kettőnk között, akkor bármi bármikor borulhat.
Ha ez az egy pedig megvan, a többit bármikor visszaépíthejük.
A mindent összetartó szeretet azonban nem önző, és nem egyoldalú.
Kölcsönös és magában foglalja a másik elfogadását, lényének tiszteletben tartását.
Amikor a másik puszta léte örömmel tölt el, amikor nem érdekből és feltételeket szabva szeretünk, amikor magunkba (is) tudunk nézni, és nem kizárólag a másikban keressük a hibát, amikor számít az is, hogy a másik mit szeretne, amikor őszintén és bizalommal tudunk egymás felé fordulni, akkor nagy baj nem lehet.
Ideális esetben ha 2 ember igazán szereti egymást, akkor hagyják egymást érvényesülni, fejlődni, kiteljesedni és támogatják egymást a nehéz helyzetekben.
A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb, hiszen nem vagyunk tökéletesek, és amikor a rózsaszín ködben kimondjuk azt, hogy „jóban és rosszban”, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a szavak valódi jelentését, hogy mit is vállalunk, mit is jelent az, hogy kitartunk egymás mellett a „rosszban”, rossz időszakokban is.
Nézzük végig, hogy vajon milyen élethelyzetek lehetnek azok, amik megpróbáltatások elé állíthatják a legtöbb a kapcsolatot/házasságot:
egzisztenciális zuhanás, munkahely elvesztése
súlyos betegség
közeli hozzátartozó vagy szeretett személy halála, elvesztése
hosszabb periódusok, amelyeket változások jellemeznek
költözések
munkahelyváltások
az életszakasz váltások időszaka (pubertás, életközepi válság, változókor, gyerekek születése/kirepülése, új szerepek, feladatkörök)
elfejlődés egymástól
Ezek a helyzetek természetes, hogy megbillentik a kapcsolatok egyensúlyát, azonban rajtunk áll, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk.
Én mindenkinek azt javaslom, hogy tartsunk ki egymás mellett ezekben a nehéz időszakokban, és próbáljuk meg ilyenkor támogatni a másikat, hiszen a nehéz idők nem tartanak örökké.
Amikor pedig pozitív változást szeretnénk látni a párkapcsolatunkban, először mindig önmagunkunkon próbáljunk változtatni, - hiszen ez az egyetlen dolog, amit közvetlenül befolyásolni tudunk - , és látni fogjuk, ahogyan az egész kapcsolatunk dinamikája, és párunk is pozitív irányba változik majd.
Királyné Molnár Emese
kognitív és sématerápiás konzultáns
