Függőséggel küzdő, vagy súlyos személyiségzavarban szenvedő szülő mellett felnőve előbb-utóbb ráébredsz, hogy eközben bizony Te is sérülsz, elkerülhetetlenül sérülsz...
Alapvetően minden ember sérül, ki többé, ki kevésbé, mivel tökéletes szülő és tökéletes gyermekkor nem létezik, így ez csupán annyit jelent, hogy több munkára, több önismeretre lehet szükséged ahhoz, hogy megtaláld és megvalósítsd önmagad.
A különböző súlyos pszichés zavarral élő embereknek a diagnózis felállítása után van esélyük arra, hogy szakszerű segítséget kapjanak.
Kevés szó esik azonban azokról a családtagokról, akik az érintettel együtt élnek, vagy azokról a gyerekekről, akik a problémával küszködő szülő mellett nőttek fel.
Árnyalja a képet, hogy bizonyos problémák (mint pl. az alkoholizmus) hosszú ideig rejtve maradhatnak, vagy egyáltalán nem kerülnek felismerésre.
Ilyen esetben ki segít vajon a hozzátartózóknak abban, hogy felismerjék, hogy például egy függőséggel küzdő, vagy súlyos személyiségzavarban szenvedő emberen a türelmes, mindent elviselő, önfelaáldozó viselkedésükkel nem tudnak segíteni?
És a gyerekeknek, akik ilyen családi környezetben nőnek fel és csendben szenvednek?
Nekik vajon ki segít, hogy ne vesszenek el?
Egy alkoholista, vagy netán borderline szülő mellett felnőve szinte egészen biztos, hogy nem tudtad megkapni azt a fajta gondoskodó törődést, és elfogadást, amire pedig minden kisgyereknek szüksége lenne.
Gyerekként azt tapasztalod, hogy nincs az életedben stabilitás, kiszámíthatóság és biztonság. Nem élheted meg azt a feltétel nélküli elfogadást, hogy úgy vagy jó, ahogyan vagy. Kiszámíthatatlanul kapsz törődést és szeretetet, hideget és meleget.
És ilyenkor magadban keresed a hibát.
Bármilyen legyen is a szülő, a gyerekek próbálnak kötődni hozzá, és sajnos hajlamosak mindent magunkra venni. A destruktív családi légkörben is azt élik meg, hogy a szülők jók, és velük van a baj.
El is jutottunk oda, hogyan alakulnak ki az énképet romboló hiedelmek.
A gyerekeknek alapvető szükséglete a kötődés. Vágynak a szülő szeretetére és megpróbálnak mindent megtenni azért, hogy ezt megkaphassák, még akkor is, hogyha ez a valóságban lehetetlen. Ilyenkor gyakran élhetik meg a nyuszika tipikus esetét: „ha van rajtad sapka nyuszika az a baj, ha nincs rajtad sapka, akkor az a baj”. Ettől azután máris elfogadhatatlannak, szerethetetlennek, rossznak, hibásnak és alkalmatlannak érezhetik magukat bármire, hiszen nem tudnak olyat tenni, ami jó lenne.
Ezek a hiedelmek gyakran annyira erősek tudnak lenni, hogy az emberek még felnőtt korukban is ragaszkodhatnak hozzájuk, és nem látják a valóságot. Bár félelmetes és fájdalmas lehet a saját történetükkel való szembenézés, fontos felismerni, hogy ezek a hiedelmek korlátoznak és megbénítanak. Úgy hatnak, mint a kikötözött kiselefánt esetében, aki felnőttkorára is azt hitte, hogy nem tudna kiszabadulni, mert megtanulta kicsinek és gyengének gondolni önmagát.
Előfordulhat az is, hogy a szülő nem tudja visszafogni agresszivitását, és időről-időre verbálisan, vagy akár tettlegesen is megalázza, „megbünteti” a gyermeket. Ezek a gyerekek gyakran teljesen feladják és elveszítik önmagukat, behódolnak a kiszámíthatatlan, elnyomó szülő épp aktuális akaratának. Háttérbe szorítják saját vágyaikat és igényeiket, vagy fel sem ismerik őket, vagy kimondani nem merik.
Ha gyakori az agresszió, akkor a gyerekek egy idő után különböző védelmi mechanizmusokat fejlesztenek ki. Ha pl. fizikailag nincs hová elmenekülni, nincs egy olyan hely, ahol biztonságot és védelmet lehetne találni, akkor ilyenkor az érzéseket választjuk le a történésekről, hogy ne éljük meg a fájdalmas pillanatokat. (Eltávolodott védelmező módba kapcsolunk.)
Mivel a gyerekek igyekeznek kivívni szeretetet és elismerést, megpróbálhatnak jól teljesíteni az iskolában, jó jegyeket hozni, esetleg sporteredményekben kitűnni. Azonban akár el is veszíthetik ezt a motivációjukat, ha azt látják, hogy a szülőt valójában ez legkevésbé sem érdekli.
Az ilyen szülő a saját problémáival van elfoglalva, így érthető módon képtelen arra, hogy mások gondjával törődjön, hiszen ő maga szorul segítségre.
Nem tud másokról gondoskodni, ha még önmagáról is képtelen.
Előfordul, hogy felnőtt szerepeit nem tudja betölteni, önmaga ellátását, a háztartás vezetését is elhanyagolja. Ilyenkor megesik, hogy a gyermek a felelősséget átvállalva felnőtt szerepbe kényszerül. Hol marad ilyenkor a felszabadult, önfeledt játék, ami minden gyereknek kijárna?
Arról nem is beszélve, hogy mennyi szenvedést lát maga körül az így felnövő gyermek. A szülő szenvedését és tehetetlenségét látva, ezek a gyerekek megpróbálnak segíteni, és gyakran kimagasló empatikus képességekre tesznek szert.
Csak egy dolgot felejtenek el mindeközben, önmagukkal empatizálni.
Ha mindez nem lenne elég, ráadásként hozzátevődhet még az is, hogy a külvilág felé ezt valahogy el kellene titkolni. Mekkora szégyen lenne, ha az iskolában kiderülne, hogy otthon problémák vannak!
Mindezek ismeretében tegyük fel magunkban a kérdést, hogy vajon hány ponton sérülnek az ilyen gyerekek alapvető szükségletei?
Vajon hány önmagukra vonatkoztatott negatív hiedelmük alakul ki?
Vajon milyen lesz az így felnőtt gyerek énképe, önértékelése felnőtt korában?
Vajon milyen belső szűrőkön keresztül fogja torzítani a valóságot?
Vajon hány olyan maladaptive megküzdési módot és énvédelmi mechanizmust alakított ki, ami felnőttként már a legkevésbé valószínű hogy a javát szolgálná?
Ha Te is így nőttél fel, és kíváncsi vagy a válaszokra, érdemes átgondolnod, hogy a sématerápiában is leírt 5 sématartományból vajon milyen alapvető szükségleteid sérülhettek gyerekkorodban.
Érdemes lehet azt is beazonosítani (akár szakember segítségével), hogy vajon milyen konkrét sémáid alakulhattak ki!
Ez lehet az első lépésed a jobb önismeret, a fejlődés és egy teljesebb élet lehetősége felé.
Ismerd fel, hogy nem benned van a hiba, sohasem benned volt! És teljesen természetes, ha gyerekként nem tudtál segíteni, hiszen gyerekként ez nem lett volna feladatod, Neked lett volna szükséged a gondoskodásra és a törődésre!
Királyné Molnár Emese
Kognitív és Sématerápiás Konzultáns
Comments